Kossuth, Petőfi, Deák, Rákóczi neve ott van minden magyar településen utcanév formájában, s a hazai bankjegyeken is láthatjuk arcképüket. Ady Endrével is e módon találkozhattunk, noha őt az egykori ötszázason felváltotta az ötvenesről odaköltőző Rákóczi.
Ady Endre költő éppen száz éve halt meg, temetése napján munkaszünetet rendeltek el. Ezekben a napokban országszerte rá emlékeznek, a megyeszékhelyi Ady-iskola növendékei például tegnap és ma reggel nyolc órától száz vers felolvasásával tisztelegnek előtte, a képzőművészeti tagozat diákjai pedig illusztrációkat készítenek egy-egy Ady-vers ihletésére.
Aligha van magyar ember, aki ne ismerné a nevét, még akkor is, ha nemrég kritika illette, miszerint amíg a magyar bakák az első világháborúban az életüket adták, ő kávéházakban ült és írt. Igaz, talán épp a katonák védelmére, sajnálatukra, a velük való együttérzés táplálására rótta utólag a sorait, hiszen a háború négy éve alatt nem jelent meg kötete, elhallgatott. „Megállt az élet, nincsen több sora, / Nincs kínja, csókja, könnye, mámora, / Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.”
Ugyan, mint a (kaján?) legenda tartja, nem a kávéházban, hanem otthonában éjszaka, számos szövegváltozat összegyűrt papírjai fölé hajolva, majd a jót végül betanulva. Másnap a pletykák szerint például a Hadikban egy szuszra leírta a tökéletes verset, hüledezésre és süvegelésre késztetve tisztelőit, barátait, rajongóit.
Ady Endre magyarsága, hite, a szerelemhez való viszonya olyannyira végletes és szenvedélyes, hogy magyarabb, hittel telibb, szerelmesebb alkotót alig ismerünk. Egyenesen az amúgy agyonkorholt magyarságba volt szerelmes, nem pedig abba a kurzusba, amelyben élni adatott. Annak ellenére. Újságíróként Debrecenben, Nagyváradon, majd Budapesten élő, kegyetlen lelkiismerete volt nemcsak a magyar irodalomnak, de a kor közéletének is. Szerb Antal fogalmazott róla így: „Előbb volt jó újságíró, mint jó költő, és mindvégig megőrizte újságíró természetét.”
„Legkülömb ember, aki bátor / S csak egy külömb van, aki: bátrabb.” Ellenzéki lapokban publikált, olvasottsága az akkori hírlapfogyasztás körülményei között a kor celebjévé tette.
A Nyugat első száma Ady-verseket közöl, ami máig világló irodalmi alapkőnek számít. Míg a költő forradalmasította a magyar vers ritmusszerkezetét (ismétlések, halmozások), addig a testi bajokkal küszködő férfi alig találta helyét. Szerelmei, Léda és Csinszka csak ideig-óráig tudtak gyógyírként szolgálni, a harmadlagos szifilisz és a súlyos spanyolnátha tünete pedig aortarepedéshez vezetett 1919. január 27-én hajnalban. Negyvenegy éves volt. Nem érte meg Trianont, írásai azonban előre beigazolták a világháború végeredményét.
Érmindszent, Nagyvárad, Pest, Párizs szegélyezte az elszegényedett nemesi családból származó Ady útját. Párizsban ma is ott a rá emlékező tábla a Quality Hotel Opéra St-Lazare szállodában, melyben 1904 és 1911 között a harmadik emeleti, 36. számú szobában rendszeresen megszállt.
„Ez a ricsaj majd dallá simul át, / Addig halottan avagy éberen, / Pihenjen a szent láz s az értelem, / Míg eltünnek a mai figurák.” – írta 1913-ban.
